Nem írok minden nap, ez igaz, mert nem szeretem az ures mondatokat, és csak akkor írom le a gondolataimat, érzéseimet, amikor tényleg van mit, és az érdekes is. Ma egyszeru nap volt, mint sok más, és most itt ulok a szobámban és írom az érzéseimet… mi jó-rossz torténik velem manapság. Megesik, hogy ilyen semleges nap is bekoszont, nekem az ilyen napokon, pont akkor amikor csak a falat nézem a kotelezoben és arra gondolok, mit csinálhatnák, ha… ezek a gondolataim támadtak:
Ulok egyedul kis szobámban
az ajtó kulcsra zárva
nem kopogtat senki, várom, de hiába
múltam libeg a szemem elott, de a szemem tárva.
Egyszer ulok, állok, aztán fekszek
a polcról egy oreg konyvet leveszek
pár lépés az ablak, óvatossan kinézek
kint zuhog, villámok, oly nagyok, melyek csak ott léteznek.
Behunyom a szemem, de még mindig érzem az ég dorgését,
egyre távolodik, s már nem hallom lelkem nevetését
létem lángja gyongén pislog, már nem lángol
szívem nyitott ajtót keres mint hontalan vándor.
De egyszer csak halk hang
eloszor csak mint eso kopogása
aztán mint eltort ág
végul mint patkolt sereg dobogása.
S dorombol, bejonni akar
be, s nem a szobába
ledonteni minden gátló falat
a szoba helyett fejunk folott csak a kék ég marad.
Koszonom, koszonom te tiszta lélek
hogy korlátjaim kozul kiszabadítottál végleg
a létem bortone e nap ledolt
leromboltad a fájdalmat s belolle új remény csirája nolt.